zeroz3ro:

nulldisco:

sgtbobafett:

dugovicstits:

Magyar Költészet Napja a cégnél

magas művészet

ritkán mondok ilyet, de: tökéletes!

Csodálatos!!!

IT-területen dolgozóként ez egy kötre, és egyben tökéletes kontent így péntek délutánra.

(Reblogged from zeroz3ro)

Album-merítés part 32

Amelyben újabb adag 2013-as album kerül sorra.

Boards of Canada - Tomorrow’s Harvest (2013)

Ha BoC, akkor prüntyögős szintis, néhol már-már chiptune-ra emlékeztető minimál elektronikus chillout. Egy fokkal jobb, mint az előző merítésben említett Atoms for Peace, de csak egy fokkal. Nyugtató háttérzenének esetleg oké, de a mütyürgésben és csipogásban nem igazán tudtam olyan maradandó értéket felfedezni, ami indokolhatna egy négyesnél jobb pontszámot. Pedig például a Cold Earth című track egész atmoszférikus, csak valahogy hiányzik a klasszis. Nem azt mondom, hogy szemétparaszt-nehézségű platform-flashjáték zenéjeként nem tudnám ezeket elképzelni (pár kivétellel, olyan fogalmatlanságokat, mint a Collapse meg a Telepath még az a célközönség sem lenne képes elviselni), de ez kevés ahhoz, hogy igazán mély nyomot hagyjon az elektronikus zene szcénájában ez a formáció (igen, ezt én döntöm el, nem tudtátok?) - 4/10.

BT - A Song Across Wires (2013)

BT, ahogy már Tiestóval való kollaborációjából is láthattuk (Love Comes Again), a legjobb dallamos trance előadók között bukkan fel időről időre. Ennek az albumnak is hasonló a hangulata, mint Armin Van Buuren, Tiesto és Ferry Corsten munkáinak. Kollaborációs albumról beszélünk, felbukkan a Jes és Nadia Ali is kölcsönöz vokált egy trackhez, aki Armin Van Buuren legjobb albumain is közreműködött, és végülis ezek a trackek beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet annyiban, hogy nincs köztük igazán gyenge, viszont az említett egyéb előadók albumaihoz nem ér fel, mivel sajnos egyik dal sem sikerült úgy igazán emblematikusra. 6/10, kellemes, és háttérzenének abszolúte megfelelő, de semmi extra.

Krewella - Get Wet (2013)

Ha dallamos popzenéről van szó, akkor én a sztenderd rádiósláger-hangzásnál mindig többet igénylek az adott albumtól, és bár a Get Weten vannak trance, sőt, néha már-már dubstep-elemekkel operáló dalok, mégsem érzem az egészet eléggé inspiráltnak. Annyit el lehet mondani, hogy legalább próbálkoztak, de ironikus módon az Enjoy the Ride és a We Are One című dalok a legjobbak, pedig ezek hasonlítanak a legjobban a standard rádióslágerekre. Nem is kap az album hetesnél többet. 7/10

Lady Gaga - Artpop (2013)

Lady Gaga ért a dallamos popzenéhez, de ahhoz is, hogy experimentális dallamokat alkosson. Az Artpop-ban inkább erre hallunk példákat, de
természetesen ezt egyfajta címértelmezésnek is felfoghatjuk (bár a popzene már ugye eleve művészet, tehát a cím redundáns, ezen lépjünk túl (de persze nem bírom ki, hogy a “művészfilm” kifejezést ide ne citáljam, ami szintén az)). Korántsem annyira experimentális a dolog azért, mintha mondjuk a Knife egyik albumáról beszélnénk, csupán arra utalok, hogy nem igazán törekednek a trackek a fülbemászásra. Az Applause kivételével tényleg nincs is igazán energikus és dallamos dal, találunk például M.I.A. imitációt (Jewels N’ Drugs), nyolcvanas évekbeli szintipop-utánérzést (Do What U Want), agresszív elektronikus trance-alapokra épülő agymenést (Swine) - a többi meg szimplán csak túl szimpla. Lady Gagától jóval több kreativitást vártam, szerintem bőven tudna ő jobbat is - ez így csak egy épphogycsak élvezhető album lett - 6/10

M.I.A. - Matangi (2013)

Sajnos erről az albumról csak az Exodus és a Bad Girls emelhető ki - ilyennek kellett volna lennie az egész albumnak, a többi sajnos csak erőlködésnek hangzik, olyan erőlködésnek, amivel el akarta volna érni ezt a színvonalat a töbi dal is, de nem jött össze. Nem rossz a többi sem, csak közel sem lesz maradandó, és így az album egészére sem fogunk emlékezni pár év múlva. 6/10, de csak amiatt, mert rajta van ez a kettő. Az album összképe egyébként kiválóan megmutatja, hogy miért is ultragáz ez a gettógengszterrepes stílus, amikor nincs mögötte egy legalább decensen felépített és átgondolt dal (nem csak az M.I.A-re vonatkozik a megjegyzés).

Cameron olvasói levelekre válaszol az Aliens kapcsán. Nuff said!

Cameron olvasói levelekre válaszol az Aliens kapcsán. Nuff said!

(Reblogged from eltiron)

Album-merítés part 31

Amelyben folytatom a 2013-as felhalmozódott albumok daráját.

Goldfrapp - Tales of Us (2013)

Sokadszori hallgatásra is csak az tűnt fel az albumról, hogy unalmas. Unalmas és erőtlen, pedig zeneileg vannak annyira jók a dalok, hogy lehetnének sokkal jobbak, az énekesnő hangja is sokkal többre lenne hivatott, minthogy ilyen baromi lassú balladákat kelljen előadnia. Egy track emelkedik ki nagyon a többi közül, ez a Thea, amiben van egy nagyon atmoszférikus elektronikus alap, némi BPM-növekedés, és ugye a többi elemmel nem is volt baj a többinél sem, tehát az adott. Sajnos kakukktojásnak tűnik, mivel az albumon ezután következő trackek is visszatérnek ahhoz az álmosító és jellegtelen hangzásvilághoz, ami miatt az egészre egy 4/10-et tudok csak adni. Nyilván nem nekem szól, de körülbelül ugyanebben a műfajban a Blonde Redhead Misery is a Buttefly és 23 című albumukon megmutatták, hogy hogy kéne ezt kicsit pörgősebben és emblematikusabb hangzással csinálni, vagy említhetném az Umbrellastól az Illuminare című remek albumot is. Ezek színvonalához közel nincs a Tales of Us, úgyhogy a verdikt marad négyes.

Kaskade - Atmosphere (2013)

Energikus, bár annyira nem megragadó vokális trance-szel kezdünk az első két trackben, amivel nincs semmi baj, épp csak a zsenialitás hiányzik belőle. Ezután a MIA to LAS című fantasztikus alternatív elektronikus instrumentális dalra kapom fel a fejem, amiből kérnék egy albumnyit, és akkor rendben is lennénk egy kilencpertízzel. De nem ez történik, a következő Feeling the Night és a Take Your Mind Off címet viselő szerzemények nagyon jók, aztán jön a LAX to JFK, ami szintén az instrumentális vonalat képviseli, bár jóval gyengébben, mint elődje. Az Atmosphere és az utána következő két másik dal a tűrhető, de semmi extra szinten mozognak, majd jön az SFO to ORD, ami, ahogy megszokhattuk, szintén instrumentális, és szintén gyengébb, majd két
olyan lassú vokális chillout-szám jön, amitől bealszom. Az egész műfajilag nagyon katyvaszos, mintha legalább három különböző albumot hallgatnék, ami nem lenne akkor baj, ha a maguk nemében közel lennének a legjobbakhoz az adott dalok. Így csak 6/10.

The Flaming Lips - The Terror (2013)

A TFL neve számomra nem volt teljesen ismeretlen, volt egy frankó kollaborációjuk a Thievery Corporation 2005-ös albumán, illetve egy-két klipjüket néztem anno az MTV 2-n, és jó volt. Így született meg bennem az ötlet, hogy meghallgassam 2013-as kiadványukat, a The Terrort. Miután az első négy tracken hatszor elaludtam, jött a The Terror illetve a Butterfly, amely szerzeményekre érdemes volt felfigyelni, de sajnos az összes többi track a haláli unalmas, elnyújtott szavakból álló, lagymatag zenei háttérrel megvalósított indie rock műfaját képviseli. Még a Sun Blows Up Today című dal értékelhető úgy-ahogy a maga retróvideojátékos háttérhangjaival illetve energikusnak szánt, de mégis valahogy tompa alapritmusával - na és persze a poénszövegekkel. Mindezeket összevetve sem maradandó élmény számomra, annyira belterjes és művészkedő az öszkép - 3/10

Trapt - Reborn (2013)

A Trapt megintcsak azok közé a bandák közé tartozik, akik más bandákhoz nagyon hasonló dallamos metál-pop-rockot játszanak. Three Days Grace, Breaking Benjamin, Fall Out Boy, Three Doors Down, ilyesmi hangzásra kell számítani, néha némi Nu-metal is befigyel, főként az Adema influenciáját tudtam még megfigyelni. Nagyon maradandót sajnos nem sikerült alkotni, az album két legjobbja a Love Hate Relationship és a Living in the Eye of the Storm című szerzemények, a többi csak az épphogy korrekt szintet üti meg - plafonra mászni nem fogok tőle, de semmi több - 6/10.

Atoms for Peace - Amok (2013)

Az AoP lassú, elektronikus minimált játszik, ezen belül kicsit a Radiohead hangzására is hasonlító módon depis, darkos hangulatú nótákra kelll számítani, ha feldobjuk az Amok-ot a playlistünkre. Ez nekem túl sötét és túl minimál, sok értékelhető szerzeményt nem találtam rajta. Akinek nagyon a szíve csücske ez a stílus, annak talán tetszeni fog, de részemről ment a levesbe - 3/10

(Reblogged from eltiron)

Thievery Corporation - Warning Shots

Ahogy tegnap kiderült, éjszakai vezetéshez egyszerűen tökéletes.

got-avengers:

I swear to Odin if someone doesn’t make this movie happen…

Én is nézném.

(Reblogged from eltiron)
Az utolsó magyartanár feljegyzései
Három év alatt négy magyartanárt fogyasztottunk el, a harmadikos anyag elején tartottunk negyedik elején. Az ötödik volt, “azelmúltháromév” minden terhét egyszerre cipelte, és ez egy pillanatig sem látszott rajta. Tizenkettedikdés voltam én is. Abban a bizonyos 12.D-ben. Akkor, amikor abba az iskolába jártam, amihez akkor sem volt semmi közöm, amikor oda jártam. Akkor, amikor az iskola (és az egész világ) görcsösen, vergődve próbálta kétségbeesetten elhitetni velem, hogy én valaha is fémipari minőségbiztosítási számítástechnikai technikus leszek. Félmosollyal nyugtáztam ezt az igyekezetet minden nap. Esélytelen. Reménytelen. Az identitásom minden egyes pendülése lezseren, vállat vonva kontrát mondott erre a leosztásra. Öt év alatt egy pillanatig nem tudtuk átverni egymást, minden nap identitáskrízist éltem meg, és minden nap ugyanúgy döntöttem abban az iskolában (ezért valahol még hálás is lehetnék, de nem vagyok). De ha volt egy-két dolog, amiért megérte végigcsinálni, akkor ezek közül az egyik legjelentősebbnek T. D. magyaróráit tartom.
Abszolút különleges helyzetben vagyok e könyv értékelésénél, ugyanis Dreff János számomra a világ legjobb magyartanára, és marad mindig is; expozíciómat az ő influenciájára a középiskola utolsó éve foglalta magában. Bár a negyedikes irodalomanyagból szinte semmire sem emlékszem tényszerűen (ez milyen baromira ironikus már???), Időről-időre felsejlik némi remembrancia az óráiról, arról a hatásról, amit rám tett, ahogy észrevétlenül formálta a szemléletmódomat, ahogy egyes művekhez viszonyulok. Ezt én sokkal fontosabbnak tartom, és tartottam akkor is, mint az előírt, mások által összeállított tananyaggal való maradéktalan és hiánytalan agytöltést. A küldetés sokkal magasztosabb ennél. Retroaktívan rengeteg mindent csak most értettem meg azok közül a tények közül, amiket ő akkor tanított. Sokmindent még most sem értek igazán. De egy részét már nemcsakhogy értem, de meg is élem. Ez a küldetés.
A kamasz gyerekek biokémiája nem engedte, hogy neki ne kelljen fegyelmeznie (értsd: az osztálytársaim nagy része még akkor sem tudott figyelmesen megülni 45 percig, amikor ő tartott órát, és ilyenkor persze kedvem lett volna vérvörös fejjel rájuk üvölteni, üvölteni addig, amíg a hangszálaim kiszakadnak már, hogy: “a világ legjobb magyartanára tart órát éppen, bazmeg, nem érted???”, de értelmetlen lett volna), s valahol ez így volt jó, mert ő fegyelmezni is a legjobban tudott. Illetve itt felesleges is a ”legjobban” jelző. Tudott. Neki valamiért ment. Az összes többi tanárnak, az összes többi órán - nem.
Egyik legkedvesebb emlékem az az óra volt, aminek a nagy részét azzal töltöttük, hogy a Dalí és Bunuel koprodukciójában készült Un chien Andalou-t néztük meg, majd elemeztük benne a hatásokat, a mondanivalót, a leglényeget. Milyen kúl az már, hogy egy magyartanár negyedikben, az érettségire készülés célegyenesében egy ilyen üdítő boxutca-kiállást iktat bele az öldöklő tempójú grandpriba, nem? (Ez persze egy olyan boxkiállás, amelyben a szerelők frakkban üldögélnek Michelin abroncsokon egy bálterem közepén tizenkilenc egész nyolcvan századmásodpercig (19,80), miközben Kubrick-filmekből idéznek egymásnak)
Bár tudom, hogy egyébként is néztem volna és imádtam volna David Lynch műveit, mert néztem volna és imádtam volna, ez biztos, akkor is érzem, hogy az Andalúziai kutyának való ilyen korai expozíció hozzájárult nagyban ahhoz, hogy most például miért a Mulholland Drive az egyik kedvenc filmem.

De mondok mást is: legmarkánsabban akkor szembesültem azzal, hogy az irodalmi elemzés lehet egzakt tudomány, amikor J. A. Levegőt! című költeményét próbáltam egy elemzésemben valamilyen - hibás - szempontból Orwell 1984-éhez hozzákötni, és akkor mondta meg T. D., hogy nem, ez NEM ÍGY VAN. És mivel ez a pillanat számomra egybeesett azzal, amikor számomra először derengett fel halványrózsaszínen a horizonton annak már csak a lehetősége is, hogy én valamit leírok egy műelemzésben, és az NEM ÚGY VAN, ez a partikuláris NEM ÚGY VAN különösen nagy hatást tett rám, olyannyira, hogy kicsit lejjebb, itt pár sorral, majd aktívan be is kell bújnom a TvTropes által nyújtott párnázott, meleg, komfortos Death of the Author trope-ja mögé, hogy azt mondhassam, amit (ld. lent). Egy életre megtanultam a leckét.
(Reflexió: tulajdonképpen nem is volt ám nekem jogom sem meglepődni, hiszen nem véletlenül kezdtük azzal az első órát, hogy mottóként felírtuk mind az irodalom, mind a nyelvtanfüzetbe (akármennyire is borzalmas, hogy ezek így, különállóan léteztek), hogy "A világ tények, és nem dolgok összessége" (Wittgenstein) - s ennek akkor le kellett volna esnie, de nem esett. És lehet, hogy még most sem. Exkuzálom is magam villámgyorsan: bár nekem világéletemben taszította az agyam a tényeket, mégis tudok ezzel a gondolattal azonosulni. Hogy maradéktalanul-e, az más kérdés. Valószínűleg ez egy folyton formálódó kérdés marad majd, egész életemben.)

Ja, hogy a könyvről. Szóljál ám. Néha elvándorlok ilyen tangensek irányába, pedig nem is matekórákról van szó! [bárgyú, zavart heherészés]
Habár irodalom- és nyelvtanóráit (csak a tényszerűség kedvéért) nekünk Tóth Dezsőként tartotta, ezt a könyvet csakis Dreff Jánosként lehetett megírni. Mondhatni, erős Dreff János-hatás jellemezte már az óráit is. De ha már a hatásoknál tartunk, akkor van itt némi Lynch, egy erős Kassák Lajos, csipetnyi Hamvas Béla, a végeredmény mégis 100% Dreff. Igen, olvastam az interjút, és igen, nekem akkor is az, s mivel most nem egy dolgozat keretein belül pusztítom a drága celluloidot esetlegesen hibás kalligráfiáimmal, így fedezékből ugyan, de bátorkodtam ezt leírni, még annak minden ódiumát is vállalva, hogy - horribile, horribile dictu!!! - féligazságot expresszáltam (és akkor csak 50%-ban Dreff [bárgyú, zavart heherészés]).
Még akkor is le merem ezt írni, ha a művekhez és a művek elemzéséhez való alapvető viszonyomat ő alapozta meg, és ezzel a könyvvel egyfajta korrepetálást is adott a témában. Az intellektuális bátorságom vakmerőségbe csap át. Beleszaladhatok valamibe. Nagyon csúnyán. De legalább tudok róla. És különbenis, bebújtam. Ezt ne feledjük.
Cselekmény nem nagyon van, ez egy tudatfolyam, egy mind-trip, utazás egy koponyában, ez egy rímálom az elme utcában
alliterál, manifesztál,én meg nemtudok verset írnimég az elsőkét szót is nyúltamvalahonnan
A főszereplő, az írói alteregó gondolataiban néha értelmet próbál keresni a magyartanár-lét diszfunkciójában (féreglét a hívószó, de szigorúan nem-kafkai értelemben, ugyebár), néha meg csak úgy, holmi konzisztenciára és komprehenzióra fittyet hányva önnkifejez. De nagyon expresszíven. És nemhogy elhatárolni igyekezne magát a féregléttől, nem, egyenesen lubickol benne. És lubickoltat mindket is. Ha akarjuk, ha nem.
(Hadd ejtsek egyetlen szót itt a félrediagnosztizálásról. Az ugyan lehet, hogy én is elkövettem pár ilyet (már most), de azokat a kritikákat nem tudom felfogni, infathomábilis számomra, hogy hogy lehet azt mondani a könyv főhőséről, hogy nem látszik a magyartanári küldetéstudata, az elhivatottsága. A féreglét lételméleti kríziseit nem tudná felfogni, fel sem ismerné jelenlétét egy olyan személyiség, amelyiknek egy ilyen napról napra ismétlődő szituációban nincs minden egyes alkalommal nagyon-nagyon mély frusztrációja. Ahol pedig konfliktus és krízis van, ott van a kétségbeesés. Az pedig az írás forrása. Kétségbeesés nem alakul ki olyanban, akiben nincs elhivatottság. És pont.)
A könyv tökéletes példája annak, hogy Az utolsó magyartanár feljegyzései címet hogy lehet a legtökéletesebben megtölteni tartalommal.
A szétfolyó, bizarr, excentrikus, decentralizált, néhol egyenesen felfoghatatlan stílus ellenére az egész mögött látszik a rendező elme. Amely elme egzaktan kijelöli az irányt, rendezi a sorokat. És nekünk is gyakran kell. Ezt a könyvet olvasni ugyanis megerőltető. Az első mondat fantasztikus, tömör, ütős egyszerűsége senkit ne tévesszen meg, utána bizony folyamatos asszault jön, minden elképzelhető intellektuális szögből. Azon kaptam magam, hogy az első fejezettől… izé, órától kezdve vissza-visszalapozgatok, biztosítandó, hogy nem maradok le egyetlen… mi is a mondanivaló mértékegysége? Elfelejttem. Gondolatmorzsa. Tudatszilánk. Igyekeztem mindet felszívni, nagyon igyekeztem, kétrét görnyedve, padlón csúszva sokszor már, de bizony sokszor azt éreztem, hogy egy szemétparaszt-nehézségi fokú flashjátékkal játszom, amelyben a high score eléréséhez bizony nagyon-nagyon kevés vagyok. 
Az én műveltségem, élettapasztalatom nem biztos, hogy elég, hogy e mű minden vetületét felfogjam, és annak minden ódiumát viseljem. Ugyanakkor - s itt megint fel kell hoznom a Mulholland Drive-ot, amit szintén nem értek teljesen, de imádok - bár nem értem teljesen, de imádom. A stílust, azt, hogy minden egyes visszalapozásnál, ugyanazon mondatok elolvasásakor újabb és újabb hatások érnek, s nem csak a szerző megy el egy mind-tripre, de az olvasót is rángatja magával, újabb és újabb intellektuális és emocionális hegyláncok megmászása közben lógunk a biztosítókötélről, és Dreffet nem érdekli egyáltaán, ha mi puffanva csapódunk újra és újra a hegyoldalnak, ő megy, mászik tovább, kérlelhetetlen tempóban, relaxáló hatású fennsíkokra csak ritkán érünk. Volt egy olyan szakasz, még az elején, amikor azt gondoltam, hogy a visszalapozásokkal én majd jól kifogok rajta, de mégis azt érzem, hogy az ő torkából gurgulázott, harsogott fel az a bizonyos utolsó nevetés. A könyv elején már előre láttam, hogy hiába hihetetlen mennyiségű a kontent a szövegben, és hiába ilyen nehéz olvasmány, a végére érve nem lesz elég. Mondjuk az is igaz, hogy én minden könyvvel így vagyok, amit egy picit is posztmodernnek lehet nevezni. Nameg azokkal is, amik tetszenek. Ez meg mindkettő (bár persze a posztmodernségről és a bárminemű beskatulyázásról is találunk benne nagyon erős statementet). Hajaj.
Sok helyen el lehet tehát veszíteni a fonalat, annál is inkább el lehet, mert a szerző előszeretettel és erőteljesen alkalmazza a textualitás dekonstrukcióját, hol azzal, hogy néha a CAPs LoCK akad be, néha teljsadfanen összandkanaarzaavart szavadaakat kell olvasnunk, máskor pedig (a hasonló formában) egyébként megírt szöveget takarja ki EGY ILYEN ROKOKÓ, és nem tudjuk lekaparni, nem tudunk mögénézni (ennek okairól itt olvasható egy kifejtés). .gem rí élefazssiv tetezejef zsége yge ygoh ,lazza da tsormoyg ahéN Semmitől nem riad vissza tehát. Ha értelmileg szabad az experimentalitás oltárán áldozni, akkor formailag miért ne lehetne? Dreff aztán nem kér engedélyt.
És ha már tartalmi experimentalitás, akkor sietek megjegyezni, hogy a regény, mint olyan, nem teljesen összefüggő sztori, habár ez tulajdonképpen a szerző 2003-2004-es utolsó tanévének krónikája, ezt enélkül az információ nélkül nem nagyon tudnánk, ugyanis a posztmodernizmus legszebb hagyományait követve (tudom, tudom) van itt más szerzők stílusában előadott szöveg, afféle Dreff-féle Így írtok ti, Tandori, Lázár Ervin, Kafka és Rejtő még hagyján (ezen szegmensekben a klipbórd sem pihen, elég sok a bepasztázott, mégis a mű szelleméhez passzoló és hevesen, azonnal megkommentált, forrásmegjelölt szövegrész), de van itt egy Öszödi beszéd-riff is (behaltam rajta!) - ahol az alapanyag nagyon trükkös módon 2006-os! - , s van egy olyan szegmens, ami úgy készült, hogy Kafka és Bret Easton Ellis összejöttek 24 első szezont nézni Dreff fejében, majd ha már ott voltak, elővették a Hamletet is, aztán így szóltak egymáshoz: "Te! Írjunk mán valamit!", és írtak. Bár nem mindegyik tűnik úgy, mintha közvetlenül kötne a magyartanár-lét egyébként tényleg teljesen folyamatos kommentárjához, azért a magyartanár-lét kommentárja tényleg teljesen folyamatos, a kontinuitásban a sok metafikciós akció ellenére sem lehet kontadickió emergenciáját expektálni. Van itt dekonstrukció, maximalizmus, rekonstrukció, minimalista maximalizmus, rekonstruktív, restriktív dekonstrukció, oximoronikus metafikció, valamint szósaláta. S ezeket nem lehet másképpen apercipiálni, csak merő csodálattal.
Lételméleti, hiábavalósági, magyartanársági kérdéseket és azok azonnali reflexióját, megfejtési, kibogozási kísérleteit éljük át olvasás közben, egyszerűen azért, mert Dreff odavisz minket. Felesleges ellenállni, az utazás maga az utazás ugyebár. És most már tényleg leírom, bevallom, hogy én imádom ezt az egészet, és most nem írom le, hogy annak ellenére, hogy nem értek benne mindent, mert egyrészt ettől csak még jobban imádom, hiszen mindig ott van a chance, hogy nyolcvanadik befogadásra (a megfelelő mennyiségű Tandori-könyv elolvasása után, persze) talán már kvantitatívan elégedett is lehetek, másrészt pedig… és ennek tulajdonítom a legnagyobb importanciát - akkor is imádnám, ha érteném!!!!!444!! Tanulság: imádom.
Imádom, mert tükröz engem, imádom, mert teljesen másféle olvasási állapotokat élek meg általa, szinte minden második oldalon. Imádom, mert a szélrózsa minden irányába reflektál. Imádom, mert van azért saját fénye is. Imádom, mert random. Imádom, mert koherens. Imádom, mert inkoherens. Imádom, mert egy zseni írta, aki például a 2003 október 6-ai megemlékezést elképesztő zsenialitással zseniálisan alkotta meg, olyan mesterien felhasználva a metafikció (sőt, a metanonfikció!!!) koncepcióját, hogy azt  tanítani kéne (és reményeim szerint tanítani is fogom). Imádom, mert helyenként tautologikus. Imádom, mert imádom. Imádom, mert imádom, hogy imádom.
A könyv remekmű. Remek példája például annak, hogy az egzekúció mindig fontosabb és hatásosabb, mint az idea. Dreff a tanárlét kommentálása mellett, a létezés kommentálása mellett az olvasóvá válásban akar segíteni. Mindent bevet, a visszafelé írt szövegtől kezdve a stílusimitáló szegmenseken, a már említett fikcióírói eszközökön (trópokon, hát na) át olyan nagyágyúkat is behív, mint Tandori, Rejtő, Stephen King, Kubrick, Király Jenő, Lázár Ervin, Shakespeare, Jack Bauer, Kafka, Bret Easton Ellis, Mary Pierce. Mindezt azért, mert bármennyire is próbálja bagatellizálni, azért kétségbe van esve. És az írás csak kétségbeesésből fakadhat. És mivel kétségbe van esve, ezért nyilvánvaló, hogy törődik azzal, hogy az olvasó valóban olvasóvá válik-e a könyve által (nagy a tét tehát!!! De ezt szeretjük is, hiszen "ha kicsi a tét, a kedvem sötét" Ugyanitt: hogy lehet ennek a filmnek ilyen idióta angol címet adni?). Vagy más könyvek által, őt az sem érdekli. Csak váljon.(Ez pedig a lehető legabszolútabb értékben vehető elhivatottság. És pont.)
Az irodalomhoz való viszonyom megváltozásának tüneteit észleltem magamon. Megéltem az irodalmat. Fókuszáltabban olvastam, nem csak ezt a könyvet, hanem éppen azt a másik kettőt is, amit ezzel párhuzamosan olvasok éppen. És ami még fontosabb: a remekművekhez való relációm is változott. Jelesül, hogy jobban meg tudom állapítani, de aminek még nagyobb az importanciája, jobban meg tudom élni, ha remekművel találkozom. Indokolni tudom, hogy valami miért az. Indokolni tudom, ha valamelyik könyv nem az. Revelációélmény. Erről kellene szólnia a magyartanításnak. Olyan szánalmas, hogy az elfogyasztott négy másik magyartanárunk nem ezt csinálta. Utólag hihetetlennek tűnik, és felmerül a "Mi az istennyilát csináltak ők három évig?" kérdés, de ne engedjünk a kísértésnek, tévútra vinne, ha erre keresnénk a választ, ugyanis nem az a fontos, hogy ők mit csináltak, hanem az, hogy T.D. mit adott át. Neki sikerült rávilágítania arra, hogy mi az irodalomhoz való viszony értéke, miért is fontos, és útmutatót is mellékelt hozzá, hogy hogyan kezdd el ezt az utazást. A könyv már D.J. terméke, és feltételezi, hogy ezen az utazáson valahol már tartasz. A könyv lapozgatása ezt ugyebár már predesztinálja is. Mégis, még az ő magyaróráinak átélése után is rengeteg újat nyújt, illetve az volt az elemi erejű és fantasztikusan csodálatos az ő magyaróráiban, hogy számos időzített bombát volt képes elhelyezni az osztály fejében, vannak dolgok, amikre csak most, így egy évtized távlatából, retroaktívan döbbenek rá, és van olyan tanítása, ami csak a könyv olvasása általi remembrancia által rendeződött be egy olyan patternbe, ahol már tudtam vele kezdeni valamit. Valahol ezért is riadtam annyi ideig a könyvtől, hiszen múltbeli énünk ignoranciájával szembesülni fájdalmas, iintellektuálisan és egzisztenciálisan ugyanakkor végtelenül stimuláló érzés. Megsemmisülés és felépülés egyszerre. Ezek külön-külön is padlóra küldenek. Hát még így.
Van egy olyan könyv, hogy Meggyőzés az igaz szó erejével - nem olvastam, de a címe orbitális oximoronnak sejlik. Az igaz szónak nincs meggyőző ereje. Az igaz szó ugyanis egy kanyit nem ér akkor, ha nincs jól előadva. Ha én most leírom azt, hogy Stephen King Tortúrája egy remekmű, senki nem lesz meggyőzve, akármennyire is inherentális a műben a remekműség minősége. Pedig egyébként az. Azonban, amikor Dreff ír többek között erről a műről, az is pont annyira igaz, mint az egyszerűbbik kijelentés, mégis, az ő prózája és elemzése képes megnyitni valami olyan kaput az olvasó fejében, amit eddig még megérinteni sem tudott az adott témában senki.  A magyartanár-lét legmagasztosabb küldetése ez. A verselemzésnek, műelemzésnek sosem az a célja, hogy a diák le tudja tenni az érettségit, hanem először az, hogy képes legyen felismerni egy mű remekmű voltát, majd képes legyen megindokolni, hogy miért is az. Aztán az összes többi minőségi fokot a skálán, átgondolva, átérezve, indoklással, tények említésével.
Ennek érdekében Dreff minden konvenciót felrúg, teljesen új szabályokat teremt. Egyik másik magyartanárom sem jutott még a közelébe sem ennek a végső eszenciának. Szerb Antallal, Kertész Imrével jön folyamatosan, mert ha különböző kontextusokban a világ legtermészetesebb módján hallják a diákok a nevüket, csak eljut már valamelyik addig, hogy kezébe vegyen valamilyen formában egy művet tőlük. Trükkös kérdések az érettségin, egyfajta játékosan halálkomoly reminderként funkcionálva, emlékeztető mégpediglen arra, hogy a gondolkodást és a kritikai érzéket soha ne merje a diák megspórolni. Soha. És persze ott van az október 6-ai műsor, amely szintén óriási bizonyíték arra, hogy az igaz szó fabatkát sem ér, ha nem találod ki mellé azt is, hogy hogyan adod át. Az előadás hatalma mindannyiunknak a kezében ott van. Az egész könyv egy hatalmas “prezentációs technikák”-lecke (de nem kizárólag az).
Természetesen kötelező olvasmánnyá tenném, mindenkinek. Mert ha már irodalmat veszel a kezedbe, akkor ez a könyv segít. Ha nem is abban, hogy azonnal felfogd és átérezd az összes mélységét és az összes értékét, akkor legalább abban, hogy másképp nézz bizonyos művekre. Kézbe vegyél az említett szerzőktől műveket (én például fogok Tandorit olvasni. Meg Rejtőtől is még párat. Meg Kertésztől. Meg Szerb Antaltól. Ideje már). Gondolataid támadjanak róluk. Vagy egyszerűen jól érezd magad a könyv olvasása közben. Mert egyébként brutálisan szórakoztató is, ha még nem mondtam volna. Emellett, ha csak infinitezimális mértékben megváltoztatja az irodalomhoz való hozzáállásodat - mindenki nyert.
Mint minden tökéletes könyvnél, az (ütemes lepkeszárnycsapkodással kísért) 5 csillag csak formaság, nem jelent egyebet annál, minthogy felesleges bármifére viszonyítási rendszerrel erőlködni: át kell élni, létezni kell benne, teljesen abszorbálódni; majd kommentálni (legalább belül) ezt a létezést, a legkiemelkedőbb színvonalú rekurzivitást realizálva ezáltal.
10/10.
(bebújtam)

Az utolsó magyartanár feljegyzései

Három év alatt négy magyartanárt fogyasztottunk el, a harmadikos anyag elején tartottunk negyedik elején. Az ötödik volt, “azelmúltháromév” minden terhét egyszerre cipelte, és ez egy pillanatig sem látszott rajta. Tizenkettedikdés voltam én is. Abban a bizonyos 12.D-ben. Akkor, amikor abba az iskolába jártam, amihez akkor sem volt semmi közöm, amikor oda jártam. Akkor, amikor az iskola (és az egész világ) görcsösen, vergődve próbálta kétségbeesetten elhitetni velem, hogy én valaha is fémipari minőségbiztosítási számítástechnikai technikus leszek. Félmosollyal nyugtáztam ezt az igyekezetet minden nap. Esélytelen. Reménytelen. Az identitásom minden egyes pendülése lezseren, vállat vonva kontrát mondott erre a leosztásra. Öt év alatt egy pillanatig nem tudtuk átverni egymást, minden nap identitáskrízist éltem meg, és minden nap ugyanúgy döntöttem abban az iskolában (ezért valahol még hálás is lehetnék, de nem vagyok). De ha volt egy-két dolog, amiért megérte végigcsinálni, akkor ezek közül az egyik legjelentősebbnek T. D. magyaróráit tartom.

Abszolút különleges helyzetben vagyok e könyv értékelésénél, ugyanis Dreff János számomra a világ legjobb magyartanára, és marad mindig is; expozíciómat az ő influenciájára a középiskola utolsó éve foglalta magában. Bár a negyedikes irodalomanyagból szinte semmire sem emlékszem tényszerűen (ez milyen baromira ironikus már???), Időről-időre felsejlik némi remembrancia az óráiról, arról a hatásról, amit rám tett, ahogy észrevétlenül formálta a szemléletmódomat, ahogy egyes művekhez viszonyulok. Ezt én sokkal fontosabbnak tartom, és tartottam akkor is, mint az előírt, mások által összeállított tananyaggal való maradéktalan és hiánytalan agytöltést. A küldetés sokkal magasztosabb ennél. Retroaktívan rengeteg mindent csak most értettem meg azok közül a tények közül, amiket ő akkor tanított. Sokmindent még most sem értek igazán. De egy részét már nemcsakhogy értem, de meg is élem. Ez a küldetés.

A kamasz gyerekek biokémiája nem engedte, hogy neki ne kelljen fegyelmeznie (értsd: az osztálytársaim nagy része még akkor sem tudott figyelmesen megülni 45 percig, amikor ő tartott órát, és ilyenkor persze kedvem lett volna vérvörös fejjel rájuk üvölteni, üvölteni addig, amíg a hangszálaim kiszakadnak már, hogy: “a világ legjobb magyartanára tart órát éppen, bazmeg, nem érted???”, de értelmetlen lett volna), s valahol ez így volt jó, mert ő fegyelmezni is a legjobban tudott. Illetve itt felesleges is a ”legjobban” jelző. Tudott. Neki valamiért ment. Az összes többi tanárnak, az összes többi órán - nem.

Egyik legkedvesebb emlékem az az óra volt, aminek a nagy részét azzal töltöttük, hogy a Dalí és Bunuel koprodukciójában készült Un chien Andalou-t néztük meg, majd elemeztük benne a hatásokat, a mondanivalót, a leglényeget. Milyen kúl az már, hogy egy magyartanár negyedikben, az érettségire készülés célegyenesében egy ilyen üdítő boxutca-kiállást iktat bele az öldöklő tempójú grandpriba, nem? (Ez persze egy olyan boxkiállás, amelyben a szerelők frakkban üldögélnek Michelin abroncsokon egy bálterem közepén tizenkilenc egész nyolcvan századmásodpercig (19,80), miközben Kubrick-filmekből idéznek egymásnak)

Bár tudom, hogy egyébként is néztem volna és imádtam volna David Lynch műveit, mert néztem volna és imádtam volna, ez biztos, akkor is érzem, hogy az Andalúziai kutyának való ilyen korai expozíció hozzájárult nagyban ahhoz, hogy most például miért a Mulholland Drive az egyik kedvenc filmem.

De mondok mást is: legmarkánsabban akkor szembesültem azzal, hogy az irodalmi elemzés lehet egzakt tudomány, amikor J. A. Levegőt! című költeményét próbáltam egy elemzésemben valamilyen - hibás - szempontból Orwell 1984-éhez hozzákötni, és akkor mondta meg T. D., hogy nem, ez NEM ÍGY VAN. És mivel ez a pillanat számomra egybeesett azzal, amikor számomra először derengett fel halványrózsaszínen a horizonton annak már csak a lehetősége is, hogy én valamit leírok egy műelemzésben, és az NEM ÚGY VAN, ez a partikuláris NEM ÚGY VAN különösen nagy hatást tett rám, olyannyira, hogy kicsit lejjebb, itt pár sorral, majd aktívan be is kell bújnom a TvTropes által nyújtott párnázott, meleg, komfortos Death of the Author trope-ja mögé, hogy azt mondhassam, amit (ld. lent). Egy életre megtanultam a leckét.

(Reflexió: tulajdonképpen nem is volt ám nekem jogom sem meglepődni, hiszen nem véletlenül kezdtük azzal az első órát, hogy mottóként felírtuk mind az irodalom, mind a nyelvtanfüzetbe (akármennyire is borzalmas, hogy ezek így, különállóan léteztek), hogy "A világ tények, és nem dolgok összessége" (Wittgenstein) - s ennek akkor le kellett volna esnie, de nem esett. És lehet, hogy még most sem. Exkuzálom is magam villámgyorsan: bár nekem világéletemben taszította az agyam a tényeket, mégis tudok ezzel a gondolattal azonosulni. Hogy maradéktalanul-e, az más kérdés. Valószínűleg ez egy folyton formálódó kérdés marad majd, egész életemben.)

Ja, hogy a könyvről. Szóljál ám. Néha elvándorlok ilyen tangensek irányába, pedig nem is matekórákról van szó! [bárgyú, zavart heherészés]

Habár irodalom- és nyelvtanóráit (csak a tényszerűség kedvéért) nekünk Tóth Dezsőként tartotta, ezt a könyvet csakis Dreff Jánosként lehetett megírni. Mondhatni, erős Dreff János-hatás jellemezte már az óráit is. De ha már a hatásoknál tartunk, akkor van itt némi Lynch, egy erős Kassák Lajos, csipetnyi Hamvas Béla, a végeredmény mégis 100% Dreff. Igen, olvastam az interjút, és igen, nekem akkor is az, s mivel most nem egy dolgozat keretein belül pusztítom a drága celluloidot esetlegesen hibás kalligráfiáimmal, így fedezékből ugyan, de bátorkodtam ezt leírni, még annak minden ódiumát is vállalva, hogy - horribile, horribile dictu!!! - féligazságot expresszáltam (és akkor csak 50%-ban Dreff [bárgyú, zavart heherészés]).

Még akkor is le merem ezt írni, ha a művekhez és a művek elemzéséhez való alapvető viszonyomat ő alapozta meg, és ezzel a könyvvel egyfajta korrepetálást is adott a témában. Az intellektuális bátorságom vakmerőségbe csap át. Beleszaladhatok valamibe. Nagyon csúnyán. De legalább tudok róla. És különbenis, bebújtam. Ezt ne feledjük.

Cselekmény nem nagyon van, ez egy tudatfolyam, egy mind-trip, utazás egy koponyában, ez egy rímálom az elme utcában

alliterál, manifesztál,
én meg nem
tudok verset írni
még az első
két 
szót is nyúltam
valahonnan

A főszereplő, az írói alteregó gondolataiban néha értelmet próbál keresni a magyartanár-lét diszfunkciójában (féreglét a hívószó, de szigorúan nem-kafkai értelemben, ugyebár), néha meg csak úgy, holmi konzisztenciára és komprehenzióra fittyet hányva önnkifejez. De nagyon expresszíven. És nemhogy elhatárolni igyekezne magát a féregléttől, nem, egyenesen lubickol benne. És lubickoltat mindket is. Ha akarjuk, ha nem.

(Hadd ejtsek egyetlen szót itt a félrediagnosztizálásról. Az ugyan lehet, hogy én is elkövettem pár ilyet (már most), de azokat a kritikákat nem tudom felfogni, infathomábilis számomra, hogy hogy lehet azt mondani a könyv főhőséről, hogy nem látszik a magyartanári küldetéstudata, az elhivatottsága. A féreglét lételméleti kríziseit nem tudná felfogni, fel sem ismerné jelenlétét egy olyan személyiség, amelyiknek egy ilyen napról napra ismétlődő szituációban nincs minden egyes alkalommal nagyon-nagyon mély frusztrációja. Ahol pedig konfliktus és krízis van, ott van a kétségbeesés. Az pedig az írás forrása. Kétségbeesés nem alakul ki olyanban, akiben nincs elhivatottság. És pont.)

A könyv tökéletes példája annak, hogy Az utolsó magyartanár feljegyzései címet hogy lehet a legtökéletesebben megtölteni tartalommal.

A szétfolyó, bizarr, excentrikus, decentralizált, néhol egyenesen felfoghatatlan stílus ellenére az egész mögött látszik a rendező elme. Amely elme egzaktan kijelöli az irányt, rendezi a sorokat. És nekünk is gyakran kell. Ezt a könyvet olvasni ugyanis megerőltető. Az első mondat fantasztikus, tömör, ütős egyszerűsége senkit ne tévesszen meg, utána bizony folyamatos asszault jön, minden elképzelhető intellektuális szögből. Azon kaptam magam, hogy az első fejezettől… izé, órától kezdve vissza-visszalapozgatok, biztosítandó, hogy nem maradok le egyetlen… mi is a mondanivaló mértékegysége? Elfelejttem. Gondolatmorzsa. Tudatszilánk. Igyekeztem mindet felszívni, nagyon igyekeztem, kétrét görnyedve, padlón csúszva sokszor már, de bizony sokszor azt éreztem, hogy egy szemétparaszt-nehézségi fokú flashjátékkal játszom, amelyben a high score eléréséhez bizony nagyon-nagyon kevés vagyok. 

Az én műveltségem, élettapasztalatom nem biztos, hogy elég, hogy e mű minden vetületét felfogjam, és annak minden ódiumát viseljem. Ugyanakkor - s itt megint fel kell hoznom a Mulholland Drive-ot, amit szintén nem értek teljesen, de imádok - bár nem értem teljesen, de imádom. A stílust, azt, hogy minden egyes visszalapozásnál, ugyanazon mondatok elolvasásakor újabb és újabb hatások érnek, s nem csak a szerző megy el egy mind-tripre, de az olvasót is rángatja magával, újabb és újabb intellektuális és emocionális hegyláncok megmászása közben lógunk a biztosítókötélről, és Dreffet nem érdekli egyáltaán, ha mi puffanva csapódunk újra és újra a hegyoldalnak, ő megy, mászik tovább, kérlelhetetlen tempóban, relaxáló hatású fennsíkokra csak ritkán érünk. Volt egy olyan szakasz, még az elején, amikor azt gondoltam, hogy a visszalapozásokkal én majd jól kifogok rajta, de mégis azt érzem, hogy az ő torkából gurgulázott, harsogott fel az a bizonyos utolsó nevetés. A könyv elején már előre láttam, hogy hiába hihetetlen mennyiségű a kontent a szövegben, és hiába ilyen nehéz olvasmány, a végére érve nem lesz elég. Mondjuk az is igaz, hogy én minden könyvvel így vagyok, amit egy picit is posztmodernnek lehet nevezni. Nameg azokkal is, amik tetszenek. Ez meg mindkettő (bár persze a posztmodernségről és a bárminemű beskatulyázásról is találunk benne nagyon erős statementet). Hajaj.

Sok helyen el lehet tehát veszíteni a fonalat, annál is inkább el lehet, mert a szerző előszeretettel és erőteljesen alkalmazza a textualitás dekonstrukcióját, hol azzal, hogy néha a CAPs LoCK akad be, néha teljsadfanen összandkanaarzaavart szavadaakat kell olvasnunk, máskor pedig (a hasonló formában) egyébként megírt szöveget takarja ki EGY ILYEN ROKOKÓ, és nem tudjuk lekaparni, nem tudunk mögénézni (ennek okairól itt olvasható egy kifejtés). .gem rí élefazssiv tetezejef zsége yge ygoh ,lazza da tsormoyg ahéN Semmitől nem riad vissza tehát. Ha értelmileg szabad az experimentalitás oltárán áldozni, akkor formailag miért ne lehetne? Dreff aztán nem kér engedélyt.

És ha már tartalmi experimentalitás, akkor sietek megjegyezni, hogy a regény, mint olyan, nem teljesen összefüggő sztori, habár ez tulajdonképpen a szerző 2003-2004-es utolsó tanévének krónikája, ezt enélkül az információ nélkül nem nagyon tudnánk, ugyanis a posztmodernizmus legszebb hagyományait követve (tudom, tudom) van itt más szerzők stílusában előadott szöveg, afféle Dreff-féle Így írtok ti, Tandori, Lázár Ervin, Kafka és Rejtő még hagyján (ezen szegmensekben a klipbórd sem pihen, elég sok a bepasztázott, mégis a mű szelleméhez passzoló és hevesen, azonnal megkommentált, forrásmegjelölt szövegrész), de van itt egy Öszödi beszéd-riff is (behaltam rajta!) - ahol az alapanyag nagyon trükkös módon 2006-os! - , s van egy olyan szegmens, ami úgy készült, hogy Kafka és Bret Easton Ellis összejöttek 24 első szezont nézni Dreff fejében, majd ha már ott voltak, elővették a Hamletet is, aztán így szóltak egymáshoz: "Te! Írjunk mán valamit!", és írtak. Bár nem mindegyik tűnik úgy, mintha közvetlenül kötne a magyartanár-lét egyébként tényleg teljesen folyamatos kommentárjához, azért a magyartanár-lét kommentárja tényleg teljesen folyamatos, a kontinuitásban a sok metafikciós akció ellenére sem lehet kontadickió emergenciáját expektálni. Van itt dekonstrukció, maximalizmus, rekonstrukció, minimalista maximalizmus, rekonstruktív, restriktív dekonstrukció, oximoronikus metafikció, valamint szósaláta. S ezeket nem lehet másképpen apercipiálni, csak merő csodálattal.

Lételméleti, hiábavalósági, magyartanársági kérdéseket és azok azonnali reflexióját, megfejtési, kibogozási kísérleteit éljük át olvasás közben, egyszerűen azért, mert Dreff odavisz minket. Felesleges ellenállni, az utazás maga az utazás ugyebár. És most már tényleg leírom, bevallom, hogy én imádom ezt az egészet, és most nem írom le, hogy annak ellenére, hogy nem értek benne mindent, mert egyrészt ettől csak még jobban imádom, hiszen mindig ott van a chance, hogy nyolcvanadik befogadásra (a megfelelő mennyiségű Tandori-könyv elolvasása után, persze) talán már kvantitatívan elégedett is lehetek, másrészt pedig… és ennek tulajdonítom a legnagyobb importanciát - akkor is imádnám, ha érteném!!!!!444!! Tanulság: imádom.

Imádom, mert tükröz engem, imádom, mert teljesen másféle olvasási állapotokat élek meg általa, szinte minden második oldalon. Imádom, mert a szélrózsa minden irányába reflektál. Imádom, mert van azért saját fénye is. Imádom, mert random. Imádom, mert koherens. Imádom, mert inkoherens. Imádom, mert egy zseni írta, aki például a 2003 október 6-ai megemlékezést elképesztő zsenialitással zseniálisan alkotta meg, olyan mesterien felhasználva a metafikció (sőt, a metanonfikció!!!) koncepcióját, hogy azt  tanítani kéne (és reményeim szerint tanítani is fogom). Imádom, mert helyenként tautologikus. Imádom, mert imádom. Imádom, mert imádom, hogy imádom.

A könyv remekmű. Remek példája például annak, hogy az egzekúció mindig fontosabb és hatásosabb, mint az idea. Dreff a tanárlét kommentálása mellett, a létezés kommentálása mellett az olvasóvá válásban akar segíteni. Mindent bevet, a visszafelé írt szövegtől kezdve a stílusimitáló szegmenseken, a már említett fikcióírói eszközökön (trópokon, hát na) át olyan nagyágyúkat is behív, mint Tandori, Rejtő, Stephen King, Kubrick, Király Jenő, Lázár Ervin, Shakespeare, Jack Bauer, Kafka, Bret Easton Ellis, Mary Pierce. Mindezt azért, mert bármennyire is próbálja bagatellizálni, azért kétségbe van esve. És az írás csak kétségbeesésből fakadhat. És mivel kétségbe van esve, ezért nyilvánvaló, hogy törődik azzal, hogy az olvasó valóban olvasóvá válik-e a könyve által (nagy a tét tehát!!! De ezt szeretjük is, hiszen "ha kicsi a tét, a kedvem sötét" Ugyanitt: hogy lehet ennek a filmnek ilyen idióta angol címet adni?). Vagy más könyvek által, őt az sem érdekli. Csak váljon.(Ez pedig a lehető legabszolútabb értékben vehető elhivatottság. És pont.)

Az irodalomhoz való viszonyom megváltozásának tüneteit észleltem magamon. Megéltem az irodalmat. Fókuszáltabban olvastam, nem csak ezt a könyvet, hanem éppen azt a másik kettőt is, amit ezzel párhuzamosan olvasok éppen. És ami még fontosabb: a remekművekhez való relációm is változott. Jelesül, hogy jobban meg tudom állapítani, de aminek még nagyobb az importanciája, jobban meg tudom élni, ha remekművel találkozom. Indokolni tudom, hogy valami miért az. Indokolni tudom, ha valamelyik könyv nem az. Revelációélmény. Erről kellene szólnia a magyartanításnak. Olyan szánalmas, hogy az elfogyasztott négy másik magyartanárunk nem ezt csinálta. Utólag hihetetlennek tűnik, és felmerül a "Mi az istennyilát csináltak ők három évig?" kérdés, de ne engedjünk a kísértésnek, tévútra vinne, ha erre keresnénk a választ, ugyanis nem az a fontos, hogy ők mit csináltak, hanem az, hogy T.D. mit adott át. Neki sikerült rávilágítania arra, hogy mi az irodalomhoz való viszony értéke, miért is fontos, és útmutatót is mellékelt hozzá, hogy hogyan kezdd el ezt az utazást. A könyv már D.J. terméke, és feltételezi, hogy ezen az utazáson valahol már tartasz. A könyv lapozgatása ezt ugyebár már predesztinálja is. Mégis, még az ő magyaróráinak átélése után is rengeteg újat nyújt, illetve az volt az elemi erejű és fantasztikusan csodálatos az ő magyaróráiban, hogy számos időzített bombát volt képes elhelyezni az osztály fejében, vannak dolgok, amikre csak most, így egy évtized távlatából, retroaktívan döbbenek rá, és van olyan tanítása, ami csak a könyv olvasása általi remembrancia által rendeződött be egy olyan patternbe, ahol már tudtam vele kezdeni valamit. Valahol ezért is riadtam annyi ideig a könyvtől, hiszen múltbeli énünk ignoranciájával szembesülni fájdalmas, iintellektuálisan és egzisztenciálisan ugyanakkor végtelenül stimuláló érzés. Megsemmisülés és felépülés egyszerre. Ezek külön-külön is padlóra küldenek. Hát még így.

Van egy olyan könyv, hogy Meggyőzés az igaz szó erejével - nem olvastam, de a címe orbitális oximoronnak sejlik. Az igaz szónak nincs meggyőző ereje. Az igaz szó ugyanis egy kanyit nem ér akkor, ha nincs jól előadva. Ha én most leírom azt, hogy Stephen King Tortúrája egy remekmű, senki nem lesz meggyőzve, akármennyire is inherentális a műben a remekműség minősége. Pedig egyébként az. Azonban, amikor Dreff ír többek között erről a műről, az is pont annyira igaz, mint az egyszerűbbik kijelentés, mégis, az ő prózája és elemzése képes megnyitni valami olyan kaput az olvasó fejében, amit eddig még megérinteni sem tudott az adott témában senki.  A magyartanár-lét legmagasztosabb küldetése ez. A verselemzésnek, műelemzésnek sosem az a célja, hogy a diák le tudja tenni az érettségit, hanem először az, hogy képes legyen felismerni egy mű remekmű voltát, majd képes legyen megindokolni, hogy miért is az. Aztán az összes többi minőségi fokot a skálán, átgondolva, átérezve, indoklással, tények említésével.

Ennek érdekében Dreff minden konvenciót felrúg, teljesen új szabályokat teremt. Egyik másik magyartanárom sem jutott még a közelébe sem ennek a végső eszenciának. Szerb Antallal, Kertész Imrével jön folyamatosan, mert ha különböző kontextusokban a világ legtermészetesebb módján hallják a diákok a nevüket, csak eljut már valamelyik addig, hogy kezébe vegyen valamilyen formában egy művet tőlük. Trükkös kérdések az érettségin, egyfajta játékosan halálkomoly reminderként funkcionálva, emlékeztető mégpediglen arra, hogy a gondolkodást és a kritikai érzéket soha ne merje a diák megspórolni. Soha. És persze ott van az október 6-ai műsor, amely szintén óriási bizonyíték arra, hogy az igaz szó fabatkát sem ér, ha nem találod ki mellé azt is, hogy hogyan adod át. Az előadás hatalma mindannyiunknak a kezében ott van. Az egész könyv egy hatalmas “prezentációs technikák”-lecke (de nem kizárólag az).

Természetesen kötelező olvasmánnyá tenném, mindenkinek. Mert ha már irodalmat veszel a kezedbe, akkor ez a könyv segít. Ha nem is abban, hogy azonnal felfogd és átérezd az összes mélységét és az összes értékét, akkor legalább abban, hogy másképp nézz bizonyos művekre. Kézbe vegyél az említett szerzőktől műveket (én például fogok Tandorit olvasni. Meg Rejtőtől is még párat. Meg Kertésztől. Meg Szerb Antaltól. Ideje már). Gondolataid támadjanak róluk. Vagy egyszerűen jól érezd magad a könyv olvasása közben. Mert egyébként brutálisan szórakoztató is, ha még nem mondtam volna. Emellett, ha csak infinitezimális mértékben megváltoztatja az irodalomhoz való hozzáállásodat - mindenki nyert.

Mint minden tökéletes könyvnél, az (ütemes lepkeszárnycsapkodással kísért) 5 csillag csak formaság, nem jelent egyebet annál, minthogy felesleges bármifére viszonyítási rendszerrel erőlködni: át kell élni, létezni kell benne, teljesen abszorbálódni; majd kommentálni (legalább belül) ezt a létezést, a legkiemelkedőbb színvonalú rekurzivitást realizálva ezáltal.

10/10.

(bebújtam)